Virtuális látogatás a Trianon Múzeumban

A Trianon fájdalmát jelképező Irredenta Szoborcsoportot 1921. január 16-án leplezték le Budapesten, a Szabadság téren. Az avatóünnepségre tömegek ezrei látogattak el, egymással osztozva a területvesztés fájdalmában. A szoboregyüttes egyik legkifejezőbb alkotása Nyugat szobra volt, melyet Sidló Ferenc készített. Az alkotás központi karaktere egy hadúr, amint büszkén, kivont karddal fordul ellenfelei felé, izmos testtel, félmeztelenül. Alakja a magyar virtust szimbolizálja.

Jobb combján egy félholt, elesett, meztelen férfialak pihent, amint jobb karjával görcsösen kapaszkodik pajzsához. A pajzson az elszakított nyugat-magyarországi vármegyék címere látható. A szimbólum a kiszolgáltatott és magára hagyott Őrvidéket testesíti meg. A hadúr másik oldalán egy megsebzett, de repülésre kész turulmadár pillantható meg.

A Szabadság téren csupán 1945 augusztusáig állhatott teljes pompájában az emlékmű. A szoborcsoportot lebontották, majd egy időre a Szent István Bazilika pincéjébe száműzték őket. A kommunizmus évtizedei alatt nyomuk veszett. Eme alkotásokat keltette életre a Trianon Múzeum terrakotta szoboregyüttese.

Az I. világháború után megkezdődött Magyarország megszállása. A hódító csehek, szerbek és románok túlkapásaik révén, szisztematikusan kezdték eltűntetni a magyar jelenlét összes nyomát. Lecserélték a helységnevek tábláit, lerombolták a műemlékeket,  letépték a középületekről a nemzeti szimbólumokat, s nem utolsó sorban kezdték eltüntetni magát az embert is. A megszállt területeken a katonai és félkatonai egységek nem riadtak vissza a legbarbárabb gaztettektől sem. Rendszeresek voltak a fizikai bántalmazások, az erőszakos vagyonelkobzások, a lakosok megfélemlítése. Ennek következtében a civilek folyamatos terrorban élték mindennapjaikat, amelyet sokan nem tudtak elviselni.

1918-tól megkezdődött egy óriási menekültáradat Magyarország még meg nem szállt területeire. Ezen probléma orvoslása érdekében 1920-ban megalakult az Országos Menekültügyi Hivatal, amely 350 000 száműzöttet regisztrált 1924-ig. A valóságban viszont ennél sokkal nagyobb menekülthullám ment végbe. Reális becslések alapján, ez a szám elérhette a 400 000 – 450 000 főt is. A családok ezreinek megpróbáltatása ezzel még nem ért véget, ugyanis egy háborúk és forradalmak által meggyötört országba érkeztek. A kifosztott gyárak, az összeomlott közigazgatás és a parlagon heverő mezőgazdaság nem tudott elegendő munkát biztosítani a beáramló embertömegeknek, így az üldözöttek teljesen kiszolgáltatott helyzetbe kerültek. A „szerencsésebbek” tudtak alkalmi munkát találni maguknak, mialatt barakklakásokban tengődtek. A legszerencsétlenebbül járt háznépek viszont fűtetlen vagonokba kényszerültek, amelyek a budapesti pályaudvarok mentén nyomornegyedekké álltak össze, ahol mindennaposak voltak a járványok és a bűncselekmények, a nélkülözésről nem is beszélve. A Trianon Múzeumban megtekinthető az egyedülálló Vagonlakók kiállítás, amely egy pályaudvaron szűkölködő család eredeti hagyatékából lett összeállítva, annak érdekében, hogy kegyelettel bemutassa eme korszak viszontagságait.    

Az Osztrák-Magyar Monarchia rendelkezett Európa egyik legjobb és legsűrűbb vasúthálózatával, amely világszínvonalon is rangos helyet foglalt el. A Magyar Királyi Vasutak alkalmazottai jólétben éltek, tisztelet és megbecsülés övezte szakmájukat. Eme autentikus környezetet kívánta létrehozni a Trianon Múzeum, ahol egy bakter mindennapos életébe nyerünk betekintést. A parányi szobában megtalálhatók a vasutas mindennapos kellékei is: távíró, a körbélyegző, a menetnapló, a karbidlámpa vagy a vasutastárcsa.

Az I. világháborút követően megkezdődött Magyarország szisztematikus megszállása az új impériumok által, amely ezen vasútvonalak mentén haladt az ország szívébe. A megszállók atrocitásainak főként eme szakképzett állami hivatalnokok voltak kitéve, akiket elkergettek, vagy sokszor félholtra vertek családjaik szeme láttára.

Megpróbáltatásaik a trianoni határok meghúzásával sem értek véget, többségüket magyar származásuk miatt elbocsájtották hivatalukból. Mivel lakásaikat az állam biztosította, ezekből rögvest kitették őket, majd többségük gyermekestül családostul országa elhagyására kényszerült a jobb élet reményében. Sokan Amerikába vándoroltak, de még többen voltak azok, akik Budapestre vándoroltak, ahol többedmagukkal összezsúfolva, barakkokban és marhavagonokban éltek, mialatt alkalmi munkákból próbálták fenntartani népes családjukat.

Teljes nevén tótprónai és blatnicai Prónay Pál Sándor István Gábornak kardinális szerepe volt a nyugat-magyarországi felkelés megszervezésében és a soproni népszavazás kikényszerítésében. Kevesen tudják róla, hogy ősi nemesi család sarja, aki családfáját egészen IV. Béla uralkodásáig vissza tudta vezetni. A család 1279-től használta a tótprónai előnevet, ugyanis ebben az időben kapták meg adományként a Túróc vármegyei települést.

A család pályája innentől kezdve folyamatosan ívelt felfelé, tagjai közül megannyi magas rangú köztisztviselő és katonatiszt került ki, mely egy hosszabb tanulmányt is megérdemel. Az első közismertebb személye Prónay Mátyás volt, aki Túróc vármegye jegyzője volt a XVII. században. Az újkorban a család számos tagja több felvidéki vármegye főispáni tisztségét is ellátta, így Túróc, Nógrád, Bars és Gömör vármegyéét is. Többen közülük elnyerték a lovagi kitüntetést is. Ezek közül is kiemelendőek: Prónay Sándor báró (1760-1839), aki 1790-től a Aranysarkantyús rend lovagja volt és  Prónay József báró (1776-1824) a Szent István király apostoli lovagrendjének, a Porosz Királyság Szent János rendjének és a Portugál Királyág Boldogságos fogantatás vitézi rendjének lovagja volt. A Prónayak számos alkalommal látták el az Evangélikus Egyház főfelügyelői tisztségét is, mindemellett jártasak voltak a tudományban és anyagilag is támogatták azok fejlődését.             

PRÓNAY PÁL SZEREPE A NYUGAT-MAGYARORSZÁGI FELKELÉSBEN

A képen látható bronzalak tótprónai és blatnicai Prónay Pál szikár, határozott és katonás alakját ábrázolja, aki a nyugat-magyarországi felkelés emblematikus személyisége vált. Az Őrvidék hovatartozásának konfliktusa 1919. szeptember 10-én robbant ki, amikor aláírták a saint-germaini békeszerződést. Ennek fényében a szintén vesztes Ausztria megkapta volna „etnikai alapon” az egész Őrvidéket. Habár a magyar kormány tiltakozott az ítélet ellen, ennek ellenére ezt az utasítást is jóvá kellett hagyni 1920. június 4-én.

Eme diktátum ezen kitétele mégjobban felkorbácsolta a magyar közvéleményt. Ennek hatására szabadcsapatok kezdtek szerveződni a terület megóvása érdekében a Székely Hadosztály martalékából, volt katonatisztekből, és a Selmecbányáról kiűzött akadémistákból, élükön Prónay Pállal, Héjjas Ivánnal és Ostenburg-Moravek Gyulával. Az első fegyveres összecsapást Francia Kiss Mihály és Kaszala Károly vezette 1921. augusztus 28-án Ágfánál, ahol felvették a harcot a benyomuló osztrák csendőrökkel és kiűzték őket a területről. Ezzel kezdetét vette a nyugat-magyarországi felkelés. A lázadók innentől kezdve szisztematikusan szorította ki Őrvidék területéről a megszállókat, majd a többségében magyarok lakta Felsőőrön 1921. október 5-én kikiáltották a Lajtabánságot, élén Prónay Pál bánnal. Dacolva a külföldi nyomással, az állam másfél hónapig regnált, Ausztria pedig tehetetlenül tűrte, hogy nem tud szembeszállni egy maroknyi félkatonai alakulattal.

Eme ellenállás késztette rá a szembenálló feleket arra, hogy mind a magyar mind az osztrák fél tárgyalóasztalhoz üljön és diplomáciai úton rendezzék határvitáikat az Antant közvetítéssel. Ennek eredményeként, 1921. október 13-án született meg arról a döntés Velencében, hogy Sopronban népszavazást fognak tartani a város hovatartozásáról. Év végén a polgárok közel kétharmada döntött úgy, hogy továbbra is a magyar hazához kíván tartozni, így ez volt az egyetlen jelentősebb határváltoztatás Magyarországon, ahol a Wilsoni-elvek érvényesültek.

Az utolsó magyar király, Habsburg-Lotharingiai Károly Ferenc József 1922. április 21-én hunyt el spanyolnáthában. Uralkodását nem egy szerencsés korszakban kezdte meg, ugyanis 1916. november 21-én egy háború sújtotta, gazdaságilag, katonailag és morálisan meggyengült, sok nemzetiségű országot örökölt.

Habár mindent megtett azért, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiát egyben tartsa, felbomlását nem tudta megakadályozni. 1918. november 21-én hivatalosan visszavonult a magyar államügyektől, de továbbra is fenntartotta trónigényét. Magyarországon a köznép, a hadsereg és a politikusok körében számos követője akadt, ez tette lehetővé, hogy kétszer is megkísérelje visszaszerezni hatalmát, mint ismeretes, sikertelenül.

Közismert tény volt róla, hogy rendkívül vallásos ember volt, mind a magánéletben, mind az uralkodói méltóság gyakorlásában igyekezett jó keresztényként eljárni. Közvetlen környezete barátságos, jólelkű, türelmes és alázatos emberként ismerte, aki szerette volna alattvalóit megkímélni a háború borzalmaitól.

A katolikus egyház elismerte érdemeit, 2004. október 3-án II. János Pál pápa boldoggá avatta, aki szintén nagy tisztelője volt. A Trianon Múzeum számos képeslapot őriz IV. Károlyról. 

A Trianon Múzeum a teljesség igényével gyűjti a Trianon utáni Magyarország hangulatát hitelesen visszaadó alkotásokat, így a filmművészet tárgyi emlékeit is. A magyar filmgyártás a két világháború közötti korszakban első virágkorát élte. Egyre-másra jöttek ki a hazai filmremekek a stúdiókból, mialatt a hazai rendezők, színészek, ikonikus legendákká váltak. Az egyik legkiválóbb magyar filmek közé tartozik a „Halálos tavasz” című film, amelyet a nagyszalontai születésű Zilahi Lajosnak köszönhet az utókor.

A Halálos tavaszt már regény formában 1922-ben megjelent és rendkívül nagy sikert aratott, ellenben erős társadalomkritikája miatt rögtön be is tiltotta azt a cenzúra. A filmes változat megjelenésére csaknem tizenhét évet kellett várnia az írónak, amelynek 1939. szeptember 21-én volt a premiere. Zilahi a filmnek nemcsak forgatókönyvírója, de producere és rendezője is volt. Az alkotás emberek millióit csábította a mozikba, itt láthatták elsőként filmvásznon a megbabonázó szépségű Karádi Katalin színművésznőt is a nézők. A Halálos tavasz főszereplője, a kor férfiideálja, Jávor Pál volt, aki hitelesen alakította a két nő között őrlődő, lelkileg megtört férfi alakját. Zilahit alkotása ünnepelt hírességgé tette, jelenleg szobra Nagyszalonta belvárosában áll. 

1933 február 7-én 16:30 perckor egy országot megrázó hír érkezett be az MTI tudósítójához. Gróf Apponyi Albert hosszú, súlyos betegség után elhunyt Genfben. A rádió, azonnal közölte a gyászhírt, február 8-án pedig szinte az összes napilap vezércikként tüntette fel a történteket.

A tragikus eset hallatára gyászba borult az egész nemzet. A magyar többségű városokban az emberek kitűzték házaikra a gyászlobogókat, a falvakban félreverték a harangokat. A nemzet elvesztette legnagyobb védőügyvédjét.

1933 február 14-én Gróf Apponyi Albert temetésén több százezres, egyes becslések szerint félmilliós tömeg látogatott el azért, hogy végső búcsút vegyenek az államférfitól. A három szelvényes koporsót díszőrség kísérte végső helyére, a budavári Koronázó főtemplomba. A ravatalnál jelen voltak az ország legrangosabb politikusai, mindemellett számos egyházi vezető és közéleti szereplő képviseltette magát. Erről a napról emlékezik meg a gyűjteményünkben fellelhető számos újság és képeslap.

A két világháború közötti Magyarország egyik méltán legkedveltebb társasjátéka a képen látható Szerezzük vissza Nagy-Magyarországot és Kerképártúra száz magyar városba címmel vált közismerté. Az eredeti játék Pályi Jenő alkotása, ami több változatban is forgalomba került, több szabálya is ismert.

A doboz tartalma egy kirakható furatolt vármegyés Nagy-Magyarország táblából, 80 zászlócskából, egy miniatűr országzászló makettből és kisebb érmékből tevődik össze. A játékosok azonos arányban szétosszák egymás között a nagyvárosok zászlócskáit.  

A szétosztás után a játékosok egyenként húznak egy angyalvásáros képet, aminek első oldalán egy adott város látványképe látható, hátoldalán pedig nevezetességeiről tesz említést. A húzó átadja a kártyalapot a szemben ülő játékosnak, aki felolvassa a kép hátoldalán lévő információkat, a húzónak pedig ki kell találnia melyik városról van szó. Ha ezt nem találja ki egy percen belül, szabadrablás lesz, így a többi játékos elviheti a pontot. A helyes válasz után a válaszadó elhelyezheti a zászlócskáját a megyedarabbal együtt a térképen, cserébe kap egy érmét. Az a játékos nyer, aki minél több zászlót tud elhelyezni, tehát több érmét gyűjt össze. A játék végén a félárbócra helyezett magyar zászló lekerül a társasjátékról, jelképezve azt, hogy a gyászidőszak véget ért, Magyarország újra nagy és egységes. 

A Trianon Múzeumnak otthont adó várpalotai Zichy-Waldstein kastély legimpozánsabb termét, a könyvtárszobát, nem más mint Ybl Miklós tervezte. A mennyezeten található freskója itáliai kötődésű, ugyanis a római Palazzo Rospigliosi kaszinóban található Guidó Reni által készített mesterműről lett mintázva. A kép mitológiai témájú, Apollót, Aurórát és a hórákat ábrázolja. Kevesen tudják viszont, hogy a freskót egy kiváló, nemzetközileg is elismert felvidéki származású festőművész készítette.

Pállik Béla Nagymihályon látta meg a napvilágot 1845 február 2-án. A helyi iskola elvégzése után Ungvárra, majd Pestre került, ahol a műtermek és a rajziskolák lelkes látogatója volt. A tanulmányait önerőből kellett finanszíroznia, múzeumokba járt, s pénzért másolatokat készített a festők munkáiról. Mindemellett éveket dolgozott a képtárban, díszletfestésekkel és arcképfestésekkel foglalkozott, így kiegészítve jövedelmét. Így ismerkedett meg a várpalotai illetőségű Waldstein Jánossal. A család jóvoltából huzamosabb ideig tartózkodhatott Várpalotán, ahol csiszolni tudta tehetségét. Itt festette meg az előbb említett remekművét is 1863-ban. Eme alkotás legelső nagyobb szakmai sikerének tekinthető, amely elindíthatta őt a világhírnév felé.

Az I. világháborút követően a szintén vesztes fél, Ausztria is részesülni kívánt a prédává vált Magyarországból. Saint-Germainben előnyös béke köttetett a számukra, részben azért, hogy az Antant hatalmak csillapítani próbálják a Németországgal való egyesülési vágyukat. 1921 nyarán az új osztrák kormány lelkesen neki is látott, hogy birtokba vegye a Burgenland névre átkeresztelt Őrvidéket, amikor nem várt fordulat következett be.

Ágfánál néhány maroknyi civil ruhás, felfegyverzett osztag tűzharcban megfutamította az új állam fegyveres hatóságait. Pár nap leforgása alatt, a magyar veteránokból, selmeci diákokból, royalistákból, földművesekből és bosnyák önkéntesekből álló, félreguláris haderő felszabadította az Őrvidéket megszállóitól, s független államot hozott létre Lajtabánság néven. Nyugati szomszédunknak hónapokon keresztül kellett eltűrnie a megaláztatást, mire a felek meg tudtak állapodni a soproni népszavazásban.  

A csoportképen a Rongyos Gárda egyik különítményéről készült. Különleges ismertetőjelük a félrehajtott búr kalap volt.

Az I. világháború, a Károlyi-kormány és a Tanácsköztársaság tevékenysége teljesen visszavetette a dinamikusan fejlődő magyar gazdaságot. A monetáris recessziót csak mélyítette Trianon tragédiája. A békediktátum értelmében le kellett szerelni a hadsereg jelentős részét, súlyos korlátozásokat kellet bevezetni a vasúti közlekedésben, illetve hatalmas jóvátételt kellett fizetni a háború okozta károkért a győztes országoknak. A válságot pedig tovább tetézte, hogy a feldolgozóipar jelentős része Magyarországon maradt, míg a nyersanyagokban gazdag országrészeket át kellett engedni a szomszédos országoknak. Ennek következtében a nemzetgazdaság ereje jelentősen csökkent.

Ezzel párhuzamosan szinte teljesen megszűnt hazánk nemzetközi kereskedelme. Ezt jól mutatja az alábbi ábra is, ami a tengeri áruexportot mutatja be. A magyar korona egyik legfontosabb városa Fiume volt, amely a világgazdaság kapuját jelentette Magyarország számára. Innen bonyolították le a nemzetközi kereskedelem jelentős részét, éves szinten mintegy 150 000 tonna árucikket. Miután a várost is elcsatolták Trianonban, a vámhatárokkal körülvett hazánk már nem gondolhatott jelentős exportkivitelre távoli egzotikus országokba, sőt, a Romániát, Csehszlovákiát és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságot magába tömörítő kisantant mindent elkövetett annak érdekében, hogy hazánk gazdasági, politikai és katonai elszigeteltségét Trianon után is fenntartsa.

A Trianon Múzeum egy reprezentatív különlegessége ez az eredeti M95-ös, hivatalos nevén Steyr-Mannlicher M1895-ös gyalogsági ismétlőpuska, melyet 1895-ben tervezett Ferdinand Ritter von Mannlicher, az M88/90-es továbbfejlesztett változataként. Harctéri előnyét az adta, hogy rendkívül precíz, gyorsan újratölthető fegyver volt. A tár öt, 80x5R kaliberű töltény tárolására volt alkalmas. Az utolsó lövés után, az üres tárkeret kiesett a fegyverből, így jelezve az újratöltés szükségét. Egyetlen hátránya az volt, hogy érzékeny volt a sárra, így könnyen koszolódott, rendszeres karbantartást igényelt.

A Császári és Királyi Hadsereg legtöbbet használt gyalogsági fegyvere volt, mintegy 3 millió M95-ös került legyártásra 1895-től 1918-ig Steyrben és Budapesten. Számos módosítása került a harcterekre, az I. világháború során gyakran szereltek rá távcsövet, s váltak a mesterlövészek félelmetes fegyverévé. A haza védelmében ezt a puskát használták Balassagyarmat hős polgárai, Kratochvil Károly Székely Hadosztálya és Prónay Pál Rongyos Gárdája. A II. világháborúban is gyakran feltűnt a magyar, bolgár és olasz hadtesteknél, partizánoknál, s számos ország rendőrségénél.

A trianoni békediktátumot követően jelentősen megváltozott a közoktatás mind a csonkaországban, mind az elszakított országrészekben. Magyarországon az ifjú felnövekvő generációk hazafias, keresztény nevelést kaptak. Az oktatás színvonala jelentősen javult, az országban szinte teljesen felszámolták az analfabetizmust. A népfőiskolák és az egyetemek országosan és nemzetközileg is elismert szakemberek tömegét nevelték ki. Mindezen törekvést az ország és a nemzet újraegyesítésének vágya hajtotta. A magyar nebulók Nagy-Magyarországot ábrázoló tűpárnákat, „Nem! Nem! Soha! feliratú tolltartókat használtak, s „Mindent vissza!” ceruzákat forgattak.

Mindezalatt, az országhatáron túl a magyar gyerekek álmodni sem merhettek ilyen relikviákról, mivel azt rögtön elkobozták volna tőlük. Az elcsatolt területeken egy diák örülhetett, ha az általános iskolákban anyanyelvén tanulhatott, mert a magyar nyelvű iskolák jelentős részét megszűntették. A középiskolákban már szinte mindenhol csak az államnyelven folyt az oktatás. Aki pedig magyar nyelven kívánt diplomát szerezni, annak a csonkaországban kellett tanulnia. Így kívánták az új impériumok az ifjúságot asszimilálni, vagy elüldözni.

Az első irredenta tanszerek viszont az 1938 és 1941 között végbement területvisszacsatolásokat követően bekerültek a nebulók iskolatáskáiba, igaz, hogy csak egy rövid időszakra. A Trianon Múzeum külön kiállítótermet szentel a két világháború közötti iskolatörténet tárgyi emlékeinek bemutatására.

A Nyugat-Magyarország területén létrejött Lajtabánság csupán egy hónapig létezett, melynek székhelye Felsőőr volt. Az államfő Prónay Pál lett, a kormányzótanács elnöki tisztségét Apáthy László látta el, míg a belügyminiszter Bárdos Béla, az Igazságügyminiszter pedig Lévay Ferenc lett.

Az új államnak az önvédelmi feladatok ellátása mellett, biztosítania kellett a fennmaradásához szükséges bevételeket, ennek a feladatnak csak nehezen tudott eleget tenni.

Ennek érdekében bélyegeket kezdett el kibocsájtani, amelyek a többségében magyarok lakta Kárpát-medencében igen népszerűvé váltak. A képeken általában az Őrvidék legszebb kulturális jelképei, szimbólumai vagy az állam neves vezetői voltak láthatóak. Eme egyedülálló történelmi relikviák néhány példányát őrzi ma a Trianon Múzeum.

Fiume virágkorát egyértelműen az Osztrák-Magyar Monarchia idején élte, ugyanis innen áramlott ki a Magyar Királyság szinte teljes tengeri exportja. Cserébe különleges kiváltságokat élvezett a város, ami gyors fejlődést és jólétet biztosított számára.

Már az 1870-es évek elejétől jelentős ütemben kezdett kiépülni infrastruktúrája: csatornák, kikötők, vasútvonalak épültek, aminek következtében az ország gazdasági vérkeringésének egy igen fontos központjává vált. Fiume tengeri forgalmának köszönhetően gyorsan polgárosult, s utazni vágyók ezrei özönlöttek a városba. Üzleti negyedek, bankházak, szállodák, kávézók, színházak, üdülőhelyek épültek röpke pár évtized alatt. Tengeri importja is jelentős maradt, a világ minden tájáról érkeztek ide egzotikus árucikkek, melyek itt cseréltek gazdát.

Az 1880-as években már létesült itt rizsfeldolgozó és kőolajfinomító üzem is, majd a későbbiekben Ganz és Társa itt építette fel első hadihajógyárát. A gyors ütemű fejlődés tudatos, korszerű városfejlesztést igényelt, amelyet a kor legkiválóbb mérnökei terveztek.

A Trianon Múzeum térképén egyértelműen látszik a korzók, terek, csatornák, sakktáblaalakú utcák precíz szervezettsége, amelyek a kor modern elvárásainak megfelelően épültek.

Néhány oldal tinta áztatta papírlap, amely majdnem halálra ítélt egy egész nemzetet. 1920. június 4-én Trianonban került aláírásra az a dokumentum, amely minden ma élő magyar sorsára kihatást gyakorolt. Míg a kifosztott és megtizedelt csonkaország lakossága nyögte a „jóvátétel” fizetésének terheit, azalatt az elszakított területek magyarságának egészen más megpróbáltatásokkal kellett szembenéznie.

Az új államhatalmak ugyanis mindent elkövettek annak érdekében, hogy az ezer éve itt élő őslakosokat elüldözzék, vagy asszimilálják. Megkezdődött az anyanyelvi iskolák tömeges bezárása, a földelkobzások, a tömeges elbocsájtások, megfélemlítések, szobordöntések és a kitelepítések, melynek következtében magyarok ezrei hagyták el őseik földjét. Ezzel párhuzamosan idegen telepesek ezreit csábították a Kárpát-medencébe, új földek és jó állások reményében. Ezt jelentette Trianon a magyar nemzet számára.

Eme európai kultúrát megszégyenítő dokumentum teljes szövegének másolata megtalálható és átlapozható a Trianon Múzeum erre a célra létrehozott kiállítótermében.

Az I. világháború lezárását követően Magyarország elvesztette nyugat-magyarországi megyéinek jelentős részét is. Ezt nem más, mint a szintén vesztes fél Ausztria kaparintotta meg a saint-germaini békeszerződés értelmében. Őrvidékből új osztrák tartományt kreáltak, Burgenland néven. (Jóllehet a helyi lakosság inkább németnek, mintsem osztráknak vallotta magát ekkor.)

Habár az elcsatolt területek közül itt volt a legcsekélyebb a magyarok számaránya, ennek ellenére az ország újraegyesítésének csillapíthatatlan vágya az új országhatáron belül és kívül is megjelent.

Eme kép az elszakítandó országrész állapotát mutatja be, amint labanc katonák és martalócok a magyar menyecskét kívánják elrabolni, aki Őrvidéket jelképezi. A segítségére az anyaországot szimbolizáló magyar legény siet, aki testének erejével szakítja át az útját álló gúnyhatárt.

A képeslapot a Magyarország Területi Épségének Védelmi Ligája adta ki a békediktátumot követő években. 

A Trianon Múzeum a teljesség igényével próbálja megidézni a XX. századi magyar irredentizmus megnyilvánulásának minden színterét. A haza egyesítésének gondolata nem csak a politikai közéletben, az úri kaszinók folyosóin volt napirendi téma, hanem a művészet és a kultúra valamennyi műfajában képviseltette magát, így a zenei életben is. Trianon fájdalma ott volt mind a könnyű, mind a komoly zenei életben is. Szinte alig volt olyan előadótér, ahol ne jelent volna meg valamilyen formában Nagy-Magyarország idilli gondolata.

Eme miliőt kívánja megeleveníteni a gyűjtemény zeneszobája, ahol az 1930-as, 1940-es évek zenevilágával ismerkedhet meg a látogató. A vitrinekben található kották gazdag kínálata, a megannyi egyedi és különleges hangszer, az antik dzsentri bútorzat megeleveníti a korszak polgári szalonjainak eleganciáját, s betekintést nyújt egy középosztálybeli „kétszáz pengős” osztály mindennapos életébe is.

1919. március 20-án érkezett meg a Vix-jegyzék, Károlyi Mihály szorult helyzetbe került, így jobbnak látta, ha a szociáldemokratáknak engedi át a hatalmat. Vezérük, Landler Jenő viszont, Károlyit elárulva, szövetséget kötött a börtönkommunistákkal, akikkel karöltve 1919. március 21-én kikiáltották a tanácsköztársaságot.

Károlyi az újságból tudta meg lemondásának hírét, amelybe kénytelen volt belenyugodni. A tanácsköztársaság viszont nem törődött Magyarország területi integritásával, csupán a világforradalom előmozdításában voltak érdekeltek. A 133 napos proletárdiktatúra alatt, a gazdaság tönkrement, az államapparátus összeomlott, a hadsereg teljesen demoralizálódott. A folyamatos terror, a belső feszültségek, a dilettáns államvezetés óhatatlanul is elősegítette, hogy a románok megszállják és kifosszák Budapestet.

A direktórium legvégzetesebb hibája viszont az volt, hogy diplomatái nem vehettek részt a Párizs környéki béketárgyalásokon, így azokat magyar érdekképviselet nélkül zárták le. Az összeomlás utáni kormányok küldöttei már nem tudtak érvelni a demográfiai és gazdasági elvekre hivatkozva, így hazánk sorsa végzetesen megpecsételődött. Eme sötét korszak tárgyi emlékeit fedezhetjük fel a Trianon Múzeum „Vörös termében”.

Trianon után a magyar szatíra virágkorát élte. A képeslapokon egyre-másra jelentek meg olyan országok allegorikus alakjai, melyek közrejátszottak abban, hogy hazánkkal szemben ilyen súlyos és becstelen döntés szülessen. Ezen rajzokat általában olyan szimbólumok és cselekedetek tarkították, amely félreérthetetlen utalásokat tettek a nézők számára.

A fotón egy nyegle francia sans-culotte minden erejét latba vetve próbálja felfújni a kisgömböc méretűre dagadt, kalácsképű román tisztet, kinek kabátszárán a „Román Birodalom” olvasható. A kép címe: „De mi lesz akkor, ha a Magyar Igazság gombostűje hozzáér?!”

A képet Márton L. rajzolta a Szepes-nyomda megbízásából 1932-ben.

Az Őszirózsás forradalom után a Károlyi Mihály vezette pacifista kormány rögtön nekilátott a magyar honvédség leszerelésének. Ennek legfőbb támogatója és kivitelezője az alkoholista Linder Béla hadügyminiszter volt. Tőle származik a „Nem akarok többé katonát látni” szállóige is, amelyet illuminált állapotban mondott el 1918. november 2-án a tisztikar jelenlétében. Ígéretéhez híven, a hazatérő magyar katonákat szélnek eresztette, a tiszteket pedig lefokoztatta vagy nyugdíjaztatta, mialatt helyüket hozzá hű bakákkal próbálta pótolni. Tevékenységének köszönhetően, a magyar honvédséget pár hét leforgása alatt lezüllesztette, mialatt a szomszédos országok szinte a semmiből fegyverezték fel hadseregüket. 1918 végére nem maradt olyan hadtest Magyarországon, amely képes lett volna megfékezni a betörő ellenséget, így az országot ellenállás nélkül foglalhatták el a csehek, a szerbek és a románok.

A képen látható propaganda az 1920-as években készült, amely nyíltan megfedi a Károlyi-kormány hibáit, amiért a hadsereget demilitarizálta pont abban a pillanatban, amikor a legnagyobb szükség lett volna rá.

A XX. század fontos politikai propagandaeszköze volt a falakra, hirdetőoszlopokra ragasztott nyomdai úton sokszorosított kültéri hirdetmény, hétköznapi nevén a plakát. A plakátok a polgári fejlődés termékei, a nagyvárosi életforma szerves részét képezték.   Kiemelt szerepük a tömegkommunikációs eszközök elterjedésével is megmaradt.

A Trianon Múzeum műtárgyai közé tartozik egy jellegzetes irredenta plakát, a következő nagybetűs felirattal: "Átkozott a kéz mely ezt a békét aláírja"

A szöveg alapjául egy Friedrich István idézet szolgál, aki miniszterelnökként még illúziókba ringatta magát az antant állásponttal kapcsolatban. (az antant egyre gyengül, „feltétlenül letűnőben van”- „a világháborúnak még távolról sincs vége”…) 1920-ban kijelentette: „átkozott az a kéz, amely aláírja a békeszerződést”.

Az egyszerű, de hatásos, egy pillanat alatt befogadható mondaton kívül más tipográfiai elem nem is található a plakáton, kivéve a kiadó adatait: Besskó Károly Plakát Gyár Budapest. ( IX. Rákos u. I. J-10-33)

A plakát semmilyen színnel nem él, monokróm-fekete litográfia.

Nagyon fontos grafikai elem a szövegre tartalmilag és formailag is erősen reagáló fekete Nagy-Magyarország és a belefoglalt papír alapszínű Csonka-Magyarország ábra. A határvonalak göcsörtös, szabálytalan alakja visszaköszön a betűk körvonalainak „remegésén”. Ugyanakkor ellentétek is fokozzák a vizuális hatást: A papírfelület felső harmadát elfoglaló szerves forma éles ellentétben áll a betűk puritán, geometrikus rendjével.

A plakát nem visszamaradt nyomdai példány, hanem közterületről „megmenekített”. Az erősen megsárgult papíron jól látható hajtásnyomok, hátulján a levakarás után megmaradt ragasztó foltok. Szélein kisebb hiányok, szakadások, amit a későbbiekben szépen restauráltak. Pontos mérete: 83,5 x 57,5 cm. A falragaszt feltételezhetően egy járókelő „rekvirálta”, aki emléknek akarta megőrizni a közélet eme tiszavirág-életű termékét.

A trianoni békediktátum következményeire a Horthy- korszakban számtalan jelentéktelennek tűnő használati tárgy, hétköznapi tömegcikk is utalt.

Jelen esetben egy 20-as kiadású, viszonylag kisméretű (25x36 mm) postabélyeg protestál a „békemű” ellen, amit az Országos Propaganda Bizottság adott ki. A területi revíziót szolgáló alkotás eredeti változatát Jeges Ernő (1898-1956) festőművész készítette 1918-ban, plakát formátumban. Az ez alapján nyomott bélyeg vörös háttéren fehérrel ábrázolja a széttöretett Magyarországot, alatta, szigorú geometrikus rendben három rövid felkiáltás: „Nem! Nem! Soha!”olvasható.

A „Nem! Nem! Soha!” jelszó már közvetlenül az első világháború után ott virított plakátokon, zászlókon és szórólapok tízezrein. Számtalan nyelvre lefordították és ilyen módon is terjesztették. Leggyakoribb az angol (No, no, never!) a német (Nein, nein, niemals!) és a francia (Non, non, jamais!) változat volt, az olasz, orosz, szlovák, lengyel… stb. mellett.

A „Nem! Nem! Soha!” később a Területvédő Liga hivatalos jelmondata és egy József Attila vers címe, számtalan helyen megjelent legyen szó szoborról, térképről, rajzról, íróeszközről, pecsétről, falvédőről, bélyegről…

A Magyar Királyi posta az 1920-as, 30-as, 40-es években rengeteg, az itt bemutatotthoz hasonló bélyeget adott ki, hozzájárulva a nemzeti emlékezetpolitika aktivizálásához.  Több korabeli egyesület specializálódott tematikus sorozatok kiadására és regisztrálására. (pl.: az 1913 végén megalakult Elma, teljes nevén Első Magyar Alkalmi Bélyeggyűjtők Egyesülete, Sanum Altesse Rt., Magyar Nemzeti Szövetség… stb.)  

A Trianon Múzeumban található egy Lenin-fiú ruházat, amely a Tanácsköztársaság kétséget kizáróan legbrutálisabb és legkegyetlenebb terrorkommandójának egyenviselete volt. Ruházatukról könnyen felismerhetőek voltak: bőr lábszárvédőt, nadrágot és dzsekit hordtak, övtáskájukon bajonettet és Steyr M1912-es pisztolyt viseltek. Tányérsapkájukon a halálfejes lobogó díszelgett.

A maguk idejében nem véletlenül vívták ki a lakosság félelmét és gyűlöletét. A Tanácsköztársaság kikiáltása után, a Cserni József vezette csőcselékből szerveződő alakulat eleinte milicista jellegű volt, de egyhamar a Korvin Ottó-féle Belügyi Népbizottság Politikai nyomozóosztálya alá rendelték. Az, immár Szamuely Tibor támogatását is élvező fegyveres hatóság ideológiai célja abban merült ki, hogy a társadalmat akár vérrel is meg kell tisztítani az antikommunista elemtől.

A fővárosban rendszeresen tartottak „rekviálásokat” ahol válogatás nélkül emberek házainak tucatjait fosztották ki önös és pártpolitikai érdekből. Palettájukon volt a túszejtés is, ahol módosabb családok tagjait a „prevenció” nevében raboltak el váltságdíj fejében. Nem riadtak vissza a politikai gyilkosságoktól és a kínzásoktól sem! Előszeretettel ütöttek rajta polgári negyedeken ahonnan találomra öltek és kínoztak meg embereket.

A Lenin-fiúk vidéken voltak a „leghatékonyabbak”. A halálvonatok a városokat és a falvakat végigjárva gyilkolták és rabolták a háborúban kimerült lakosságot. A gyanúsnak vélt elemeket, rögtönítélőszék elé állították a tárgyalás vajmi kevés látszatával, ami legtöbbször kínhalállal végződött. Az egyházi eseményeket gyakorta gránátokkal kergették szét, míg agitátoraik fennen hirdették a templomok mozivá alakításának és a nők kollektivizálásának kommunista utópiájának előnyeit.  

A 133 napos terror bukásához nagyban hozzájárultak a Tanácsköztársaság belső gyengeségei is, amelyet részint a Lenin-fiúk dekadens és embertelen viselkedése is előidézett. A fehérterror időszakában többségüket elfogták és a népharag igazságot szolgáltatott rajtuk. A bolsevik vezetők közül Cserni Józsefet és Korvin Ottót halálra ítélték, míg Samuely Tibor elfogásakor lett öngyilkos. Kun Béla és Pogány József külföldre szöktek, míg Rákosi Mátyás évtizedekre börtönbe került.

Várpalotán, a Trianon Múzeummal szemben található a haza fájdalmának egyik szabadtéri műemléke, mely a magyarság területvesztésének tragédiáját kívánja szimbolizálni.

A kőtörmelék már önmagában is kifejező szimbólum, melyen egy Nagy-Magyarországot ábrázoló gránitlap kapott helyet. A sírkövön a „Népek Krisztusa Magyarország 1920 2004” olvasható. Mögötte egy hatalmas fából készült kereszt pillantható meg, amely egyértelműen ki kívánja fejezni, hogy hazánkat száz esztendővel ezelőtt halálra ítélték. A 2004 dátum a gyűjtemény alapításának éve, ugyanis ünnepélyes keretek között ekkor lelt otthonra a Zichy-Waldstein kastélyban az ország legelső, Trianon kutatásával foglalkozó szakmúzeum.

Azóta minden évben a műemlék fontos események színhelye, ugyanis itt tartja meg díszes keretek között a nemzeti összetartozás napját a Trianon Múzeum.

A Trianon Múzeum külön kiállítást szentel a trianoni tragédiáért közvetetten vagy közvetve felelős emberek bemutatására. A Fekete Arcképcsarnok című tárlat számos olyan magyar és külföldi politikus fotóját mutatja be, akik mindent elkövettek annak érdekében, hogy a Magyarországot pusztulásra ítéljék.

Az egyik ilyen személy Georges Benjamin Clemenceau. Az első világháború alatt belügyminiszter, majd 1917-től Franciaország miniszterelnöke. Az általa képviselt kíméletlen politikai stílus és gyakorlat, a körülmények kedvező alakulása miatt, a közép-európai rendezés hegemón pozícióban lévő alakítója. Elképzeléseinek fókuszában ekkor szinte kizárólag az európai német vezető szerep végleges megtörése és Franciaország világhatalmi küldetésének helyreállítása áll. Politikájában mindent ennek rendel alá: nemzeti önrendelkezést, hagyományt, európaiságot, jogot, demokráciát, gazdasági ésszerűséget. Clemenceau néhány hónap alatt a francia hatalmi érdekek függelékévé zülleszti egész Közép-Európát. A háború utáni – az adott állapotukban nem fenntartható – közép-európai viszonyok kialakításának legfontosabb, legnagyobb befolyással rendelkező politikusa, a Magyarországgal szemben elkövetett történelmi bűnök kiemelkedő felelőse.

Murgács Kálmán életútjáról  ugyan kevés adat áll rendelkezésünkre,  de emlékét nótáiban és  irredenta dalaiban máig őrizzük. Hagyatékából sok kottát és egyéb írásos emléket őriz a Trianon Múzeum. Ezek közül egy kottafüzetet kerül most bemutatásra.

A borítólap nélküli füzet 6 lapból áll és 5 db kétoldalas kottát tartalmaz (Jegenyefák-négykezes, Mindig mondtam, Hosszúlábú gólya, Szőke Tisza, Molnár csárdás). A kottákat (mindegyik csárdás) és a jegyzetet ceruzával írta Murgács. A 10 használatban lévő oldal mindegyikét aláírta a szerző.
1932 decemberében jelent meg Murgács Ötödik Nótáskönyve - a kottafüzetben található dalok ekkor jelentek meg nyomtatásban. A korabeli sajtó így ír a könyvről:  „…ének és zongorára irt pattogó csárdások, bájos melódiájú hallgatók… zeneirodalmunk újabb gyöngyszemei. A dallamok szárnyaló ereje, szöveg gondos megválogatása, egyszóval a dalszerzés mesteri technikája jellemzi ezeket az újabb Murgács dalokat is.”

Murgács Kálmánnak, hagyatékának legszebb darabjaival állít emléket a Trianon Múzeum „Irredenta dalok és zenekarok a két világháború közötti Magyarországon” című kiállításában.

Egy hazai gyűjtőtől vásárolt a múzeum egy kis barna bőrborítású könyvecskét. Borítóján dombornyomott kép van: tóparti lugast ábrázol virágokkal, angyalkával. A kb. 18x12 cm es könyv lapjainak széle valamikor aranyozott volt, a festés mára jócskán megkopott.

Keletkezési idejét sejteti az első lapon olvasható Magyar Hiszekegy, továbblapozva kiderül, hogy Rákosszentmihályon 1929. december 1-én Emlékkönyvként kapta ajándékba „Nagyságos Farkas Sándor úr” 3 éves elnökségének tiszteletére a Jókai kör 31 tagjától, akik mindannyian aláírták a könyvecskét. Ahogy a kor irodalmi társaságaira jellemző volt, feltehetően a rákosszentmihályi Jókai kör is a Jókai-kultusz ápolására jöhetett létre, illetve igyekezett elevenebbé tenni a település szellemi életét.

(Az emlékkönyvírás története közel fél évezreden át követhető nyomon Európa-szerte. A kifejezést már a 13. században is használták, ezek az albumok rendelésre készültek; antik szerzők műveit, Bibliai idézeteket másoltak bele hivatásos mesteremberek. A szokást átvették a vándorlókereskedők és így juthatott el a polgárság körébe. A polgári emlékkönyv a 18. századra elterjedt, de virágkorát 19. századi szentimentalizmus, illetve a biedermeier korban élte. Az emlékkönyv családi tárggyá, az intim családi szféra és a társaság tagjai közötti kommunikáció sajátos eszközévé vált. Az I. Világháború után funkciója megváltozott és a bejegyzésekben az összetartozás kifejezésre került előtérbe és beépült a paraszti kultúrába is. A század közepére tömeges elterjedésével az emlékkönyv használata elmozdult társadalmi szinten, az emlékversek veszítettek komolyságukból és inkább a gyermekfolklór területére vonult vissza.)

Farkas Sándor Emlékkönyvében 14 emlékbejegyzés kapott helyet köztük a Jókai kör címere, egy novella, versek és néhány rajzos emlék. Az egész könyvecskét áthatja a tisztelet és a szeretet.

Az egyik „Nagyságos Farkas Sándor Úrnak” címzett vers köszönetet mond a tanáruknak Trianon-ellenes eszmei tanításaiért. A kis költemény felett a zöld Magyarország térképet pirosan öleli körül Nagy-Magyarország.

Az emlékkönyv utolsó lapjainak egyikén Libellus verlag 4-es levélzáró bélyegív ragadt. Hogy miként kerülhetett oda ez már a múlt titka marad.

A Trianon Múzeum legelső termében pillanthatjuk meg a Vagonlakók című kiállítást. Az itt található szoba bemutatja azon családok viszontagságos életét, akik Trianon miatt arra kényszerültek, hogy elhagyják szülőföldjüket. Az új határokon átkelve, kisemmizve, megalázva és nyomorogva érkeztek meg a megcsonkított ország nyomortelepeire, ahol alkalmi munkákból tengődve, s járványoktól sújtva kellett marhavagonokban élniük hosszú éveken át.

A vagonba lépve eme apró szobrot pillanthatjuk meg, mely méretei ellenére rögtön felhívja magára a figyelmet. A többi kiállítási tárggyal ellentétben, ez a kis remekmű nem egy vagonlakó családé volt, hanem egy képzőművészeti emlékmű, mely a szobrászat eszközeivel kívánja bemutatni egy család akkor átélt fájdalmát. A família arcán szinte tapintható a kimerültség, a bizonytalanság, a fájdalom, a szomorúság, mely vele együtt áthatja az egész alkotás kompozícióját. Mind a gyermek, mind az asszony megnyugvást keres a férfi arcán, kinek tekintetén egyértelműen kivehetők a gondterheltség és reményvesztettség jelei. Az alkotás feltehetően az 1920-as évek második felében készült.

A két világháború között a nemzet szívében igen erősen élt a megcsonkított haza újraegyesülésének vágya. Nem volt olyan magyar társadalmi, vallási, etnikai vagy politikai csoport a Kárpát-medencében, amely ne törekedett volna békésen vagy fegyveresen, részlegesen, vagy teljesen visszaszerezni hazája ősi területeit. Trianon fájdalma összekovácsolt egy nemzetet, melynek kihatásaként a magyar kultúra az 1920-as évektől kezdve reneszánszát élte. A népies elemek, az ősi magyar szimbólumok, rítusok, hősök, hagyományok kultusza áthatotta a hazai művészvilágot. Az irredentizmus megjelent a költészetben, a színházakban, a mozikban, az öltözködésben, a szobrászatban, s természetesen a hétköznapok tárgyi emlékeiben is. A Trianon Múzeum külön kiállítást szentel eme relikviáknak, amelynek segítségével betekintést nyerhetünk a korszak embereinek mentalitásvilágába.

Az egyik ilyen tárgy az Árpád vezér alakját szimbolizáló bronzöntvény. A szobrocska fa talpazata Nagy-Magyarországot formázza, melynek mértani középpontjában a nagy hadvezér alakja foglal helyet. Mint ismeretes, Árpád fegyverrel hódította el és védte meg az új magyar hont, s most mégis csípőre tett kézzel, méltatlankodva áll, mialatt mérgesen tekint az ország eltékozolt keleti felére, korholva ezzel utódait. A tárgy létrejötte az 1930-as évekre datálható.  

A Múzeum könyvtárának egyik ékessége a Világostól Trianonig címet viselő, Pethő Sándor által írt történelemkönyv. Ha a könyv tartalomjegyzékét elolvassuk, akkor láthatjuk, hogy a könyv a magyar történelmet Szent István államalapító királyunktól kezdve a trianoni békediktátumig, illetőleg a ránk kényszerített béke kötelezettségeit és annak hatásait bezárólag tárgyalja.

A könyv fekete vászonkötéssel borított, 324 oldalas mű, amelynek a keményfedeles előlapján olvasható a cím, Világostól Trianonig, illetőleg az alcím, A mai Magyarország kialakulásának története. A címek alatt az előlapon a Magyar Királyság ábrázolása látható aranyozott bevonattal. A könyvet Budapesten az Enciklopédia Rt. adta ki, amelyből az 1925-ös III. kiadás található meg a Trianon Múzeum könyvtárában. A könyvet a már említett Pethő Sándor történész, publicista, legitimista gondolkodó, a Magyar Nemzet újság alapítója írta meg.

A két világháború között a nemzet szívében igen erősen élt a megcsonkított haza újraegyesülésének vágya. Nem volt olyan magyar társadalmi, vallási, etnikai vagy politikai csoport a Kárpát-medencében, amely ne törekedett volna békésen vagy fegyveresen, részlegesen vagy teljesen visszaszerezni hazája ősi területeit. Trianon fájdalma összekovácsolt egy nemzetet, melynek kihatásaként a magyar kultúra az 1920-as évektől kezdve reneszánszát élte. A népies elemek, az ősi magyar szimbólumok, rítusok, hősök, hagyományok kultusza áthatotta a hazai művészvilágot. Az irredentizmus megjelent a költészetben, a színházakban, a mozikban, az öltözködésben, a szobrászatban, s természetesen a hétköznapok tárgyi emlékeiben is. A Trianon Múzeum külön kiállítást szentel eme relikviáknak, amelynek segítségével betekintést nyerhetünk a korszak embereinek mentalitásvilágába.

Az egyik ilyen tárgyunk egy porcelán legény, mely a XX. század első felében készült. Mellénye főként piros árnyalatokat használ, míg bőgatyája fehér textil, ami a trikolor színeinek kontrasztja. A viselete is egyértelműen magyaros vonásokat takar, valószínűsíthető, hogy az Alföld lakóinak paraszti öltözetéről mintázták. A figura ökölbe szorított kézzel, dühösen áll a Nagy-Magyarországot ábrázoló talpazaton. A mesterien megmunkált és kifejező ajándéktárgy a magyar paraszti virtust szimbolizálja, mely nem kívánja felvenni az áldozat szerepét.

A két világháború között a nemzet szívében igen erősen élt a megcsonkított haza újraegyesülésének vágya. Nem volt olyan magyar társadalmi, vallási, etnikai vagy politikai csoport a Kárpát-medencében, amely ne törekedett volna békésen vagy fegyveresen, részlegesen vagy teljesen visszaszerezni hazája ősi területeit. Trianon fájdalma összekovácsolt egy nemzetet, melynek kihatásaként a magyar kultúra az 1920-as évektől kezdve reneszánszát élte. A népies elemek, az ősi magyar szimbólumok, rítusok, hősök, hagyományok kultusza áthatotta a hazai művészvilágot. Az irredentizmus megjelent a költészetben, a színházakban, a mozikban, az öltözködésben, a szobrászatban, s természetesen a hétköznapok tárgyi emlékeiben is. A Trianon Múzeum külön kiállítást szentel eme relikviáknak, amelynek segítségével betekintést nyerhetünk a korszak embereinek mentalitásvilágába.

Az egyik ilyen tárgyunk egy tükör, mely a XX. század első felében készült. A fakereten Nagy-Magyarország tökéletesen kifaragott kontúrjai rajzolódnak ki. A szimbólumot a „Nagy-Magyarország Menyország” felirat öleli körül. A tükörben a két világháború közötti Magyarország paraszti világa elevenedik meg szemünk előtt. A terem a Trianon Múzeum földszintjén található, amely autentikusan kívánja szemléltetni a paraszti világ használati tárgyait.

A Trianon Múzeumban található eme felkavaró műremek, mely a Fekete Arcképcsarnok című kiállítás része. Az alkotás bronzból készült, talpazata terméskő. A képen látható emberalak a megcsonkított Magyarország szimbóluma. A láb, a karok hiánya a magatehetetlenség, a kiszolgáltatottság allegóriája. Habár a férfi teste erősnek mutatkozik, mégsem tudja magát ellátni, így tehetetlenül ülésre kényszerül, míg arca leplezetlen fájdalommal tekint ránk.

A Kárpát-medence egy tökéletes földrajzi egység, amely sok tekintetben képes volt ellátni önmagát. Gazdag ásványkincsei, jó termőföldje, vizekben gazdag vidékei és a rajta kiépített jó infrastruktúra következtében az ország már a világ gazdasági élvonalához tartozott. Az új határok meghúzásával a fejlődés megtorpant. Magyarország elvesztette bányáit, erdeit és nagyvárosainak jelentős részét, a vasútvonalairól nem is beszélve. Ennek következtében agrárország lettünk, mely számos tekintetben ki volt szolgáltatva ellenséges szomszédainak.  Ezt szimbolizálja ez a szobor.

A két világháború között a nemzet szívében igen erősen élt a megcsonkított haza újraegyesülésének vágya. Nem volt olyan magyar társadalmi, vallási, etnikai vagy politikai csoport a Kárpát-medencében, amely ne törekedett volna békésen vagy fegyveresen, részlegesen vagy teljesen visszaszerezni hazája ősi területeit. Trianon fájdalma összekovácsolt egy nemzetet, melynek kihatásaként a magyar kultúra az 1920-as évektől kezdve reneszánszát élte. A népies elemek, az ősi magyar szimbólumok, rítusok, hősök, hagyományok kultusza áthatotta a hazai művészvilágot. Az irredentizmus megjelent a költészetben, a színházakban, a mozikban, az öltözködésben, a szobrászatban, s természetesen a hétköznapok tárgyi emlékeiben is. A Trianon Múzeum külön kiállítást szentel eme relikviáknak, amelynek segítségével betekintést nyerhetünk a korszak embereinek mentalitásvilágába.

A múzeum egyik ilyen tárgya a képen látható tordasi dísztányér. Az apró, mintegy húsz centiméteres átmérőjű tányérocska bronzból készült, valószínűleg a század első felében. Méretei ellenére rendkívül részletgazdagon van megmunkálva. Belső része Nagy-Magyarországot ábrázolja, amin már be vannak jelölve a csonka határok. Jól látható, hogy a megyék határai még a Trianon előtti közigazgatási körzeteket mutatják. Az ország felett látható a Magyar Hiszekegy mottója magyarul, alatta pedig angol nyelven. A tárgy alján pillantható meg a Szent Korona országainak címere a két angyallal. A dísztányér szegélyét az elszakított hatvanárom vármegye címere gazdagítja. 

A két világháború között a nemzet szívében igen erősen élt a megcsonkított haza újraegyesülésének vágya. Nem volt olyan magyar társadalmi, vallási, etnikai vagy politikai csoport a Kárpát-medencében, amely ne törekedett volna békésen vagy fegyveresen, részlegesen vagy teljesen visszaszerezni hazája ősi területeit. Trianon fájdalma összekovácsolt egy nemzetet, melynek kihatásaként a magyar kultúra az 1920-as évektől kezdve reneszánszát élte. A népies elemek, az ősi magyar szimbólumok, rítusok, hősök, hagyományok kultusza áthatotta a hazai művészvilágot. Az irredentizmus megjelent a költészetben, a színházakban, a mozikban, az öltözködésben, a szobrászatban, s természetesen a hétköznapok tárgyi emlékeiben is. A Trianon Múzeum külön kiállítást szentel eme relikviáknak, amelynek segítségével betekintést nyerhetünk a korszak embereinek mentalitásvilágába.

A múzeum egyik tárgya egy karácsonyi emlék, melyet valószínűleg gyermekeknek készítettek gipszből, házilag. A Nagy-Magyarországot alakú medál közepén a Bibliából jól ismert jelenet pillanthatunk meg a Megváltó születéséről. A képecske mértani közepén az újszülött Jézus Krisztus látható a jászolban. Háta mögött Szűz Mária látható, vele szemben pedig Szent József. Körülöttük a napkeleti bölcsek és a pásztorok foglalnak helyet, kiknek tekintete az újszülöttre szegeződik. Szűz Mária és Jézus előtt Szent István király térdepel, amint oltalmába ajánlja neki a koronát. Az ilyen és ehhez hasonló ajándéktárgyak a XX. század elején kézről kézre jártak a családoknál. Általában a karácsonyfák és az ablakok ékesítették szenteste.

1920 után a terület- és nemzetvesztés fájdalma áthatotta az egész magyar nemzetet. Trianon fájdalma ott volt a kultúrában, a művészetekben, az iskolákban és a jeles ünnepnapokon is. Szinte minden magyar ember imájába belefogalmazódott Magyarország feltámadása. Nagy-Magyarország újraegyesülésének eszményi gondolatát még a fontosabb egyházi ünnepeken sem mellőzték. Így volt ez Szent Miklós napján, illetve Megváltónk születésnapján is.

Családok ezrei adták fel postán jókívánságaikat barátaiknak, rokonaiknak, akiket határok választottak el tőlük, hogy némi reményt juttassanak el otthonaikba. A képeslapokat általában zárt borítékokban kellett eljuttatniuk, mivel az idegen cenzúra szigorúan tiltotta minden magyar irredenta tárgy behozatalát az új impériumok területére. A Trianon Múzeum számos ilyen relikviát őriz ma gyűjteményében.